Névadónk nyomában Márton napján

Sokszor szegezik nekünk a kérdést: miért Szent Márton nevét viseli gyermekmentő szolgálatunk? A válasz kézenfekvő: ő az első, nem mártírhalált halt szent, aki már ifjú korában ismert volt a betegek és szegények iránti önzetlen segítségnyújtásáról. Nem csoda, hogy a középkorban hatalmas kultusza alakult ki: hozzá imádkoztak a beteg gyermekek szülei, például az orbánc vagy gennyes gyulladások esetén. Az sem véletlen, hogy alapítványunk megálmodója, László Endre Márton is ezt a nevet kapta: egy kritikus szülés után édesanyja Szent Márton kegyeibe ajánlotta, s ebben a szellemben kívánta ő is a gyermekmentés ügyét szolgálni.

Szent Márton 316-ban született a pannóniai Savariában, melynek helyén a mai Szombathely épült. Katonai tribunus fiaként tizenöt éves korában maga is katonának állt, ám már a seregben kitűnt jóságával. A legenda szerint egyszer télen Amiens városkapujában köpenyét megosztotta egy didergő koldussal. Álmában megjelent Jézus, aki elmondta neki, hogy ő volt a koldus, akivel jót tett. A látomás hatására megkeresztelkedett, elhagyta a katonai pályát, majd téríteni indult kelet felé, egészen a Dunáig.

Zarándoklatai során szinte egész Európát bejárta: eljutott Itáliába és Galliába is. Poitiers mellett meglapította az első gall kolostort, majd Tours püspökévé választották. A tisztség elől szerénységében egy baromfiólban próbált elbújni, de a ludak gágogásukkal elárulták rejtekhelyét. Így vált jelképévé a liba.

Nyolcvanéves korában halt meg, és 397. november 11-én temették el. Ezt a napot később Szent Márton ünnepévé nyilvánították. Sírja a compostelai zarándokút mentén fekszik, és rövid idő alatt neves zarándokhellyé vált. A frank királyok és Gallia védőszentje lett, Európában több ezer település és templom viseli a nevét. Idehaza a kultusza már a honfoglalás előtt virágzott, de tiszteletét Szent István király alapozta meg, aki hazánk védőszentjének választotta. Így vált Márton alakja egyfajta híddá a latin Pannónia és a keresztény Magyarország között.

Később saját védőszentjükké nyilvánították többek között a katonák, a koldusok, a szőlőművelők és a hordókészítő kádárok, a ló- és lúdtartók is. A hiedelem szerint Szent Márton vesszeje (egy frissen vágott, megszentelt, lombos nyírfaág) segít távol tartani a betegségeket, és növeli az állat-szaporulatot. Ezért például a Nyugat-Dunántúl pásztorai ilyen nyírfavesszővel terelték be a György-napkor kihajtott állatokat Márton napja körül a téli szállásukra.